Mennykőbánya

Fentről ritkás eső hull, lent fényesre csúszkálták a betont a behúzott nyakú járókelők. Csöndes jókedvem van amit az se zavar, hogy balra tűnik el egy újabb nap, amit szokás szerint hiábavalóságokkal töltöttem. Jobbra meg drága barátom, Földi Stiliszta imbolyogva magyaráz:

“Mielőtt szénné égetne, de miután az első nagyfeszültség fájdalma már megrántott - na akkor jó állni a villámban. Nem sokáig, de az idő ilyenkor nem számít. Igazán máskor sem számít/-ott/fog számítani (különben se légy, Restart, kicsinyes).

Fújni fog a szél, nyilván azzal az utálatos ónos esővel jön (nem is jó a hideg eső szél nélkül). Ahogy ott állok majd a tetőn, az ingó cserepeken négykézláb, röhögni lenne kedvem mennyire kripli vagyok az ilyen nagy pillanatokban is. Ahogy vizesen csúszkálok, kezemben a letört antenna egy darabjával, szóval akkor ha jön, majd jól körülnézek. 
Mert ilyenkor történhet meg, hogy elér: ott fönt születik és villámnak látszik mikor alászáll. Abban a boldog pillanatban ötlik eszembe , - ha ittam is annyit mint ma este (add csak ide a kannát)  - hogy amit látok az bizony nem illúzió: minden igazi és éppen a helyén van, pont ahol hagytam. Aztán bólintanék, ha még lenne rá időm (na, ne sajnáld már) hogy ami körülöttem van, nem is a valóság mert innen az sehogy se látható. Illetve talán csak akkor, talán majd abban az egy pillanatban mikor megérintett és mielőtt szénné égetne a villám.”

Arculati elem

Mikor még nem vésődtek olyan mélyre rajta a hülye arckifejezések vízmosásai, akkor se tűnt tetszetősnek. Talán már akkor ott sötétlettek rajta a jelek - ebből vámpír lesz, akárki meglássa. Mindig utáltam közszemlére tenni a rongyos bőrzsákot, amit a testemnek hívok, így volt ez akkor is, mikor még kevésbé volt amőba alakja.

Na nem gondolok semmi lidérces rémségre, jelképpé nemesülő rondaságra, semmi pátosz - pedig igény, ugye, az lenne rá. Csak amolyan hétköznapi ormótlanság. Igen, ha hátranéznék, az a két árkot mögöttem alighanem magam után vonszolt végtagjaim szántották. Igazából vicces hogy működő önképpel mégis, változatlanul mennyire hiú vagyok, nap mint nap hosszú perceket szentelve csúfságaim előszámlálásra. Hahaa, és ezek csak a külső jegyek.

Ha a szépség tényleg az isteninek a felvillanása az érzéki világban, hát akkor nem véletlenül van sötét.

Álmoskönyv

Abban a félálom-félhalál szerű néhány percben, míg a magamhoz téréssel foglalkozom, egészen szűrreális dolgok történnek a fejemben. Majdnem olyan bizarr mindegyik, mint kint az utca mindennapi valósága, de hát a fejemben zajló legalább valamennyire a sajátom.

Ma például sírköveket ettem óvatosan, lopva, nehogy másokat megbotránkoztassak. Igen, múzeumban kiállított, faragott oszlopokról törtem darabokat és elmajszoltam, míg tudatom határán egy tárlatvezető mondatai tekergőztek. Úgy keresték az utat felfelé, mint a földmélyi vak és csupasz giliszták, bejárva minden térirányt. Anélkül persze, hogy értelmet nyertek volna, így sose fogom már megtudni, kiknek az emlékműveit találtam olyan finomnak. Puhák voltak, olyan ízzel mint a minden természetes anyagot nélkülöző szivacsos rózsaszín cukor-párnák. Kinézetre sárgás mészkő mind, rajtuk a már örök archaikus mosollyal az elhunytak: csupa vastag hajfonatú nő. Ők – ezt tisztán éreztem – nem haragudtak a tiszteletlenségemért. Nem a kövekben időztek, hanem mögöttük ácsorogtak hatalmasan, a kiállítóterem mennyezetéig érő alakkal, leomló, hosszú lepleikben. Arcukat a kupola mélyén játszó árnyékok takarták, de tudtam, hogy mosolyognak, pont úgy ahogy kifaragva látom a sírköveken. Hogy miért nem volt ijesztő mindez és miért a sírkövek pompás íze maradt emlékezetes, igazán nem tudom.

Azt hiszem, minen jobb szokásom ellenére mégis megnézem az álmoskönyvet.“Sírkő: megrögzöttség; ha emberalakot ábrázol: rosszindulat.” Enni viszont, azt írják – milyen meglepő – egészséges. Az rendben van, hogy üzen a sors is, mit is kéne változtatnom silány vámpírlétemen, mielőtt jön és nyomatékosabban mutatja az utat. De ha ez a cukorsírkő is eféle burkolt utalás a részéről, hát a macska szőrén szánkázó éhes szúnyog legyek, ha értem.

Majdnem

Mély rokonságot érzek a madárijesztőkkel: ha felkel a hold, hozzám hasonlóan ők is már majdnem emberinek tűnnek. Amúgy meg persze én is rettentő elszántsággal próbálok komolynak és ijesztőnek látszani. Csak ők már dicséretesen minimalisták, míg nekem cipelnem kell egy csomó felesleges szervet, ami vagy eddig is használhatatlan volt, vagy mostanra adta meg magát. Kéne is ezeknek valami tartó, ide ni, a koporsóm végébe lábtól, aztán porosodhatnának maguknak. (Kanópusz, ugye, a halottkultuszban művelt vámpírok így hívják?) Na de ne kívánjon ilyet a vámpír, mert még megkapja: aztán onnantól még a fejemet is vihetem a hónom alatt.
Tulajdonképpen örülök: talán eljött az idő, amikor lehet végre lényeges dolgokkal foglalkozni, nem fognak zavarni az összeszáradt zsigerek meg a penészes agy. Levedlett kígyőbőr és a horpadt tükör, régi hangokkal tele.
Aztán majd végül elillan az a kis plussz, amitől működött az egész gépezet. Elunja magát a vér, víz, meg velő, összetorlódnak kupacra, vagy a költőibbek szerint: egymásba oldódnak, - de ezt hiszem majd, ha látom, haha. Addig meg, hát, próbáljuk humorral venni.

És visszatérve kedvenc madárijesztőimhez: ha kicsit mozdulatlan maradok, a madarak részéről én is le vagyok tojva.

A sárkány neve

Az új lakó a sárkány nevét rajzolja. Nem gondoltam volna, hogy ilyen hamar eljön a pillanat, és hogy ennyire vakmerő. Gyorsabban nő az esze mint vártam, a tavalyi lakógyűlésen még cérnahangon hadart, most meg lám, már idáig vagyunk. Meg kell mondanom neki, most, gyorsan hagyja félbe, negyedbe, még a papírt is tépje cafatokra! Mert a sárkánynak már a neve is igézően szép, ha leírva látja a vámpír, zsibbadt csodálat dermeszti. És akkor jaj a környéknek, nem telik egy éjszakába, míg a szörnyeteg utánajön a nevének: átkúszik, szűrődik, nyomakodik onnan az elsőre csodás, de igazából szomorúan félhomályos világból, ahol a magafajták laknak. Formává keményedett indulatok, ügyetlennek álcázott trükkös csapdák, mániák flitteres jelmezben. Nincs ott semmi más, csak alakra váró, éhes fenevadak. Mint ahogy itt sincs más, ha jobban körülnézek, csak a píár jobb és a takaróponyva tarkább. A nézelődéstől, meg holmi varázsjelek rajzolgatásától ezért óvnék is mindenkit, aki derűs napokra vágyik.

A hagyatékkal élőknek

Hiába került a racionalitás előtérbe, már megint nagy változások előszelét érzem: ahogy lendületet vesz, mielőtt felborzolja minden érzékszervemet. Receptorból meg a vén vámpírnak minden szőrszálára növesztett néhányat a paranoia.
Már láthatja mind, aki le tudja hunyni a szemét: mint a láva, vagy méginkább a füsttelen tűz: olyan, amiből hajdanában az angyalokat teremtették. Árad, rohan az átalakulás izzása végig az utcán, körbe a bolygón. A reguláját meg már ismerjük jól: ha csak a plakátok-összetartotta málló téglát nézzük, itt minden változhat. Bármikor, bármivé. Ezzel együtt azt gondolom, ezúttal kár abban reménykedni, hogy a változás vihara a megszokott és roppant hasznos mederbe terelhető. De persze majd meglátjuk: hehe, láthatja mind aki utána még ki tudja nyitni a szemét.

Félni persze most sem kell, hiszen ahogy errefelé mondják: akinek akasztófa a helye, nem hal a Dunába. Most, hogy az idő fogyó szeletei így összecsúsznak, nagyon már nem fészkelem be magam, gyökeret sem eresztek. Összepakolva a fontos holmi, a lényegtelent meg hajtogatom a szerencsés megtalálók számára: éljenek majd vele, ha akarnak. Átkötöm illően és a szalagra felírom madárlábnyom-betűimmel:

Ez a holmi Restarté volt, kinek ballépéseiről megemlékezhetnének tanulságos mesékkel. No de saját magáról csak az ördög szokott beszélni - kérem ne vegye magára.

Kistérség ügynök

A kreatív ügynökről nem is juthat más, eszembe... Csak néha kaptam hírt felőle, hogyan él ő is itt, ebben a csodálatos utcában mindenki által elfelejtett napokat. Aztán összefutottunk, és akkor merült föl a múlt évekbeli hiánya. Hiába, vannak olyan ismerősök, akik körül az ellentmondás olyan természetes, mint másnál a kilégzés. De hogy őt magát idézzem: “...egy bürokrata fejében bármilyen paradoxon elvan, mint a befőtt, ha jól van iktatva.”

Változott ő is, persze, de valamiért mégis sokkal állandóbbnak tűnik, mint csendben porosodó vércsoportom tagjai. Talán azért, mert a maga bürokrata módján jól megy neki a keze ügyébe kerülő dolgok gátlástalan és kreatív felhasználása, valamint magyarázat-kerekítés a történések köré. Mindezt ugyanazzal az elegánsan szenvtelen arccal, szemrebbenés nélkül.

És ez amúgy már valódi mágia, az események befolyásolásának lenyűgöző művészete. Csak úgy, ügyintéző módon - lám, már az elnevezés is árulkodó. Hiszen a hivatalnok korunk hőse, akit mindenki maga és a nagybetűs Sors közé szeretne tolni, hogy a megfelelő billentyűk lenyomásával módosítson néhány nüansznyit érdekében a valóságon. A fenyegető gondok ellen támadást intézzen bőszen, a felsőbb hatalmak és a szükségben lévő közti távolságot, mint üveggolyót, összetörje. Mivé is lennénk, ha nem tűnnének föl az ön- és közjelölt, alkalmas figurák, - kasztban és tudásban a Feletteshez nyilván közelebb állók - akik hajlandóak tenni mások érdekeiért, akár napi néhány órában is?

No de félretéve minden lidércnyomásos komolyságot, Kistérség Ügynök, annyi régi kaland (neked bizonyára akta) jutott eszembe, igazán öröm volt látni téged.

SMS

Még nincs tavasz, de a tél is egyre gyengébben tolja, az életunt punnyadás a sárral együtt tapad mindenkire. Lassú Sms, a városi indián a sötétszürke égre meredt és biztos volt benne, nem is létezik mostanában igazán. Napok óta érezte, hibás üzenet ő, ami soha, senkihez nem ér el, csak bolyong a hálózatok végtelen útvesztőjében. Pedig ennek nagyon kicsi az esélye hiszen nincs hová elbújni: az egész világ csak érintőképernyő és interfész, készséges szolgáltatás, ingyen film és csengőhang.
Persze csupa lényegtelen apróság ahhoz képest, ami mindíg is hiányzik. A városi indián a hiányt, illetve az annak majdani megszűnésekor megjelenő helyet egészen pontosan sejtette. Olyasmi volt, mint a meg nem írt szövegek maradandó magja; mert ha már megíródott valami, az bizony átmeneti lesz és félreérthető. Mint minden egyes üzenete.
Lassú Sms elmélázott: szép is lenne egyszer valami leírhatatlanul nagyot szólni, de nem megy. ( Mert hát hogy is lehetne szóvá tenni, ami kilóg a képernyőről?) Ide sajnos kellenek azok a egyedi, szűkösre mért kerítések, - jelenleg például a halványan derengő kijelző, ormótlan ujjak, és az elemeire eső télvége.
Jó, hogy nem kell fizikailag megszólalni, az az üzenet dolga egy távoli olvasó fejében. Elég ha hallgatózik a belső hangzavar megfelelő áramlatainak partján és szorgalmasan pötyög a lehasznált telefonon. Nagyot sóhajtott, össze kellett szednie magát, hiszen nem lehet az ilyesminek csak úgy, meggondolatlanul két lépés között nekifutni. Mert ahogy a vezetni nem tudó megrongálja az utat, a szólni tudatlan tönkreteheti a szót. Aztán a hosszú tipródás után annyit írt:

Összetörik minden szó kezemben
az utolsó hiány érdeklődésében szaladt el
semmi maradok kimondatlanul
nincs is már csak 32 karakter

naptárváltás időgörbe jubileum évfordulat

Hiába a friss vér, vénség szagom van, minek is tagadjam. Azért még kehesen kiáltozom: aranyon nem fog a rozsda! De már kevésbé meggyőző, mint aminek szánom és táncos lépteim hatását is jelentősen rontja koros csigolyáim nyikorgása.
Már megint eltelt egy év, próbálok ráérezni ezúttal a kerek évforduló bájára, - olyan csudamód okkult hangulatának kéne lenni -  de nem megy.
Ha művelője lennék valami egzakt tudománynak, okos vámpír lennék csorba fogakkal, szarukeretes szemüveggel és egész mondatokkal. A hegynyi egó most is megvan hozzá, de ez így magában jobb napjaimon szimplán nevetséges, a rosszabbakon meg inkább ki se bújok a koporsóból. Szóval ha például Tremere lennék  és annyira okos, hogy nézelődnék (aztán nyilván utaznék) az időben, hát felmerülnének a három pálcás/egymilliós kérdések.

De én megfelelek erre így is, mert szarukeret nem kell a dologhoz; sok ész sem - az különben is csak a bajnak van és a szexnek sem tesz jót. Nem, nem tudnék máshogy tenni, még ha kibogozhatnám is az idő gubancos csomóit. Végül szinte biztos, hogy ugyanez a vályú maradna és pont azzal a szennyel az alján, mint amiben most evickélek. Mert a választékból vannak kedvesebb bűnök a többinél és T elágazások, ahol hiába, hát pont arra szeretek eltévedni, amerre mindíg is szoktam.
És ha újra kezdhetném? Többet nem kezdeném újra.

Nekrológ

Nem szoktam mesehősökről írni, hiszen általában minden szavam a valót ragadja galléron, s  ha esetleg mégsem, hát tévedésem is szemenszedett igazság. De kivételt kell tennem, hiszen Mordechai, tettestársam, rém a rémek közül eltávozott. Nem, nem halt meg, annál sokkal nagyobb ügyről van szó.
Na de pár szó, csak búcsúbeszéd gyanánt, remélve őszintén, hogy többé nem találkozunk vele. Már életében is félték jónéhányan, mivel szeretnivalót keveset leltek rajta. Amit kiképzése még épen hagyott, azt gyakorló szakemberként veszítette el pályája hol magasra ívelő, hol mélybe rántó szellemvasútján.
Ha politikusként élt volna, mondanám felfelé bukott: így inkább azt: képességei kiterjedésével vált mitikus szörnyeteggé. Nem hangja, vagy szolgája már senkinek, csak a maga császára.
Utolsó tettével belépett az élettelenül is zajló-dübörgő káoszba, ami győzelme hullámtaraján vitte új céljai felé. Hogy aztán frissen szerzett hatalmával kilépjen embersége szűkre szabott zárkájából, és méltó ellenségeket keressen magának.
Mordechai, néhai asztropata, talán a legjobb lenne ha ez új formádban sose látnánk viszont! Emléked kísérteni fog, bár te ne tennéd.

Újabb reggel

Ó, természetes ébredés, te utolérhetetlen csodája a kezdetnek! Te világok közti finom átmenet, puha párna a reggel kemény matracán! Mennyire jó veled elidőzni még csukott szemmel, összeszedve a kikapcsolva felejtett test gémberedett darabjait.

Szeretném újra érezni lágy érintésed, ahogy mocorogni kezdek és a megszokás páncélját csatolom a napi teendők közeledő harsány hadai ellen! Míg az ajtón túlról kávéillat szivárog, míg eszmélésem szűrreális bálna-űrhajói úsznak a félálom immatériumában. Te, aki védesz a zaj és éji kényszerű problémakezelés hirtelen rámtörő hordáitól, és nappali tudatomat nem hagyod százfelé szaladni. Te időn túli tünemény, aki az óracsörgés durva balhorga helyett olyan puha kezekkel emelsz az ébrenlét karcos ragyogásába.
Ó, természetes reggeli ébredés, de nagyon hiányzol!

Kölcsön hatás

Mert feloldódni, az ám a feeling! Míg név- és arctalanul forog az utca, a szemem sarkában a mindíg narancssárgás-lila fényszennyezett éjszakával. Futás, futás, lehagyni a rohanó várost, - csak a gyorsulás testbe préselő jóérzésért, pedig senki sem sürget csak belül a kitölthetetlen odvas űr. Ahol a semmi van, de éhesnek tűnik és nagyon egyedül van. Érezni valami mást végre pókos és eseménytelen önmagamon kívül, csak az a pár óra oldódás hiányzik még néha: sötét, huzatos pincékben, kezemben a pohár vörössel, hangos zenére - de jó volt az régen.
De vége. Szerencsére, vége van mint nekem, mint a világnak majd egyszer: most ha megrázom magam, kicsit elmosódom a szilárd, nagy  labdányi valami körül, ami itt, a penészes bordáim táján van. Medicinlabda, érted, haha - az pedig meg se rezzen.
Csak érzete van, határa nincs és nem oldódik semmiben.

Restart, a vámpír - Pálya

Pályaudvar mellett lakni pedig olyan, mintha sose térnék már haza. Na nem mintha a pincém nem lenne elég otthonos, hangulatos portigrisekkel és kongón ásítozó sarkokkal, de ha kinézek a vonatokra mindíg elfog a nagy löttyös indulat: hazaértem-e már? Vagy fogok valaha is?
Nem mintha a hely maga kellemetlen lenne: mielőtt virradna, még ránézhetek az álmosan kóválygókra és ébredéskor már valószínűleg ugyanők sietnek hazafelé. Könnyű étkezési lehetőség a vámpírnak, már-már gyorsétterem. Annak minden előnyével és személytelen bájával.

De van valami súlyosan végleges is abban, ahogy befutnak ide ki tudja milyen távolságból a népek. Hosszú út után még mindíg nem célhoz érve, épp csak ledöccenve valahol menet közben kis fáradtsággal és némi tapintható bosszússággal. (Márpedig ilyet rögtön megérez a magamfajta.)
Úgy értem ez itt a legvége a síneknek, innen látszólag nincs tovább (- pedig tudjuk, hogy ez csak itt a semmi közepe még.) Ha mozdulni akarok még valamerre, hát az új energiabefektetést igényel(ne).

Restart, a vámpír – Flashback

Előbb nagy tömeg zuhan le, aztán apróbb szemcsék peregnek, míg megérkezik a következő lapát föld. A koporsófedélre hulló nedves föld hangja, amit a fadoboz szépen felerősít, legalábbis belülről hallgatni utálatos. Mondjuk az első temetésen kellemetlen igazán, de a többin sem mámor, – csak hallgatni mint tornyosul a vámpír fölé pár köbméter anyag. Nem szeretek temetésekre járni, a magaméra meg legszívesebben el se mennék, - de hát arra azért néha muszáj.

De hallga csak! Az első dübbenést nem követi újabb… csak nem kaptak felkérést a sírásók máris exhumálásra? Kellemetlen lenne, ha a kórbonctanon kötnék ki, aztán szegény patológus egyhangú életét színesíteném azzal, hogy az asztaláról emelt fővel, egy szál lepedőben távozom.

Restart, a vámpír – Restart

Mindíg is gyanúsak voltak azok az emlékek, amiket lakattal lezárva kellett tárolni. Nem tehetek róla, undort kelt bennem az emlékkönyvek e fajtája, ki is dobtam mindet. Bár talán megsemmisíteni illett volna előbb őket, egyesével, laponként, kéjjel.

A makkoscipő gyűjteménytől is megszabadultam, – hiszen ismeritek kifinomult eleganciámat, – ezt azért mégsem hagyhattam ki. Azt a keveset, amit megőriztem, talán azt sem kellett volna, a képek sértődötten befordultak mind a fal felé, és jó kis megszokott-nyekergésű régi koporsóm is egy hallgatag fenyőtákolmány lett az új helyen.

Kedves vércsoportom és drága ellenségek! (Aki ilyen módon kétszer érzi megszólítva magát, kérem válasszon…) Hát elköltöztem a pincéből egy másikba, nem is gondoltam, milyen messzire. Bizony, hosszú éjekbe telt míg sikerült. Már hihettétek volna, – ó, nyilván hittétek is – hogy végzetes baleset ért kacatjaim csomagolása közben, de nem. Korai még a vén halottat siratni.

Hogy nem írtam, csak annak köszönhető, hogy míg nem vonszoltam magammal némi civilizációt, ide nem járt a posta, fogságba estek a lovas futárok, tiltottak voltak még a füstjelek is. Talán még a holdfényt is eltérítették, de ebben sosem lehet biztos a vámpír.

Restart, a vámpír – Pókos

Nem a szomorú pocokarcú vámpírra emlékszem tisztán. Az a pók jár a fejemben, az idétlenül hosszú lábú, aki lakásnézőbe érkeztekor kényeskedve szökkent nadrágjáról a padlóra. Ott aztán mindig csak annyi végtagjával érintette egyszerre a poros követ, amennyit éppen elengedhetetlennek ítélt. Mintha undorodna szerény hajlékom illő mennyiségű porától – pedig az teremti a hangulatot. Mint az köztudott. Kaszáspók, igen, emlékszem már a nevére, abból is az apróbb fajta, furcsa is volt hogy észrevettem. Pókos vámpír, ízlelgettem a jelenséget még akkor is, mikor agyam kevésbé penészes része már a potenciális vacsorául szolgáló lakóközösségről áradozott. Amikor meg a pince fekvését méltattam, gondolatban felruháztam vattaszerű ruhadarabokkal a látogatómat, amit nyilván házi kedvencei szőnek neki. Óvatosan megvizsgáltam a kabátját, nem látom-e nyomát, hogy koporsó helyett pókháló-hintában alszik. Micsoda alkalom, sosem láttam még olyat, aki pókot tartott volna famulusának!

Most, hogy belegondolok, meglehetősen összehangoltan mozogtak, pedig csupán egyetlen hajszálvékony szál kötötte őket össze. Meglehet, hogy a szomorú pocokarcú vámpír volt a famulus és a pók a lakásnéző.

Végül – talán éppen a pókélelmező rovarok hiánya miatt – nem ők vették meg a pincét.

Restart, a vámpír – Egó

"...ne törődjék a világgal, az se törődik Magával!" – óbégatja az örök slágert az én drága tanult barátom az utcán, egészen a pincém legmélyebb zugáig hallani. Földi Stilisztának alighanem cudar jó kedve van már megint, amilyen csak a minden reménytől megszabadult irodalmároknak lehet. És nem ám azért, mintha történt volna valami, csak úgy, alanyi jogon.

Kimegyek hozzá én is, hátha ezúttal el tudom lesni a végletesen jó kedv titkát, bizony mondom nagyon kéne. Kissé elhagyott a humor, nyomaszt, hogy mindenki jól tudja, hogyan kéne lenni egy vámpírnak ebben a világközepe utcában. Ez eddig még rendben lenne, de ráadásul el is mondják mind az okosak, a szépek, a megélhetési mágusék, a szervesre sminkelt technokraták, a szalonidióták, a hőzöngő szomszédok, a kedélyes alkoholisták, és mindenféle egyéb bolond, aki megfordul itt. Pedig a vámpír én vagyok, mondom ezt egy használhatatlan tárgy minden méltóságával – talán csak tudom, hogyan éljek. Illetve haljak.
Csak pöfögök magamban, ahogy félretolom a koporsótetőt, pedig tudom, hogy az nem tesz jót az emésztésnek, megsavanyítja a vért és kövérre hízlalja az egót. Pedig abban amúgy sem vagyok gyenge, sajnos. Hogyan lehet ezt a fenenagy önérzetemet félretenni, ha már a halál sem fogott rajta?

Mire kiérek az utcára, kedvenc irodalmárom már elő is áll a megfejtéssel, amit az ő közvetlen modorában, egy sercintést követően bömböl a képembe:
„állati zsiger-örömöd töprengéssel rontod le ma is?!”*

(*Fa Ede haikuja)

Restart, a vámpír – Szemközti Ablak 2.

Segíthetnék nekik. Megmondhatnám, hol lakik BélaBá, a kivénhedt akcióhős, aki nagyon kellene az egyik világmegmentős prodzsektjükhöz. De miért segítenék, hát felköszöntöttek engem halottak napja alkalmából?
Persze hogy nem.

Pedig BélaBá itt lakik nem messze, régóta lesik hová szokott eltűnni borozólátogatás után hirtelen és hangtalanul. Ahogy a nindzsák és a túlélő akcióhősök szoktak. Bélabának nincs már sok foga, de azt a keveset elég fenyegően tudja csattogtatni, ha sarokba szorítják. Közben pedig a szemét forgatja és morog, ahogy a szája sarkában lógó csikk mellett kifér. Egészében nehéz elhinni, hogy valaha ő lett volna a hős.

De én tudom, hogy amint hazaér, letopogja ormótlan cipőiről az utcát, már a földszinten. Aztán az első emeletre érve leveszi a svájci, – szóval a fityiszes tetejű – sapkáját és nagyot sóhajt. A másodikon már
kihúzza magát, mire a harmadikra ér, énekelnek a lába alatt a vén lépcsők. A negyediken aztán megszemléli, jó irányba nőnek-e egzotikus növényei, mind akár egy-egy japán fametszet. A többit nem tudom, biztosan valami ügyesen elrejtett ajtó mögött tűnik el.

Amúgy nem szomorú a halottak napja, csak vámpírnak kell lenni hozzá. Így volt ez idén is, meg is próbálkoztam némi szolid (ön)ünnepléssel, azt mondják jót tesz az, és az ellenállóképességet is fejleszti. Ez utóbbit tapasztalhattam: összefutottam a többiekkel. Aztán gyorsan ott is hagytam a Nosferatut, a Púpost, meg a többieket, mert politizálni kezdtek: Karamella és a Sublót... minél vénebb vagyok, annál kevésbé érdekelnek.
Sajnos, csak ez az érdektelenség közös BélaBában és bennem. Na meg – remélhetőleg – a túlélés.

Restart, a vámpír – Világvége

Mégiscsak lehet ebben a világvége dologban valami - morfondírozott Restart, miközben az esős estét mérte hosszú léptekkel - vagy az álcám foszladozik. Alsó G atya ugyanis közelebb tette a székhelyét, ide, szinte lábtól a koporsójához. Gyér, üveges szemű közönség meredt az attrakcióra, ami a misszionárius legutóbbi észlelése óta kivetítővel-vászonnal (és rendkívül esetlen ábrákkal) gazdagodott, a megtérés lehetőségét még kevésbé vonzóvá téve. Maga az atya is érezhetett ebből valamicskét: nem elég, hogy alulbőgte saját basszusának mélységi rekordját, de jól bejáratott zsoltáréneklését megszakította némi prózai magyarázattal is. A hit szikráinak fellobbanását nem
segítette, hogy az atya koreai származású, és valószínűleg anyanyelvén szólalt meg, - bár ez a hátsó sorban iddogáló hajléktalanoknak fel sem tűnt.
Restart átfurakodott a csoporton a park felé, hátha a nyirkos fák között kicsit vidámabb az este. de ott egy lámpaoszlopba kapaszkodva, hosszú, ősz hajú idegen rikoltozott éppen: mobilon osztotta valamelyik ismerősét. A pokolból, csak gyere ki, kérlek! - és széles úszó mozdulatokkal jelezte a kijutás irányát és módját.
Retart savanyú arccal meredt rá egy darabig; lehet, hogy mégis itt az idő? Pedig utálna máshová költözni, de hát ha mennikék, hát mennikék.

Visszapillantott Alsó G atya felé, aki a zene szünetében áldásosztó atlétikát gyakorolt, magasra emelt karokkal, pákosztos mosollyal sovány orcáján. Az esti közönség motoszkálása pillanatra alábbhagyott, csak Földi Stiliszta csuklott tovább ütemesen, hangulatrombolóan. És a pályaudvar amúgy is düledező épülete is ezt a percet választotta, hogy keserves sóhajtással levessen magáról egy újabb hatalmas szürke műmárvány darabot.

Restart, a vámpír – Határozatlansági reláció 

Valójában igazából,
nem közel, de nem is távol
egy szobának itt kell lenni,
csak tudnám, hol keresni.
Mintha tegnap óta lenne
régről vár a titok benne.
Sejtés, még csak nem is emlék.
Maradtam, de talán mennék
feléje, de ajtó sincsen,
kezem mégis a kilincsen.
Az is keres élve, holtan,
nem láttam és nem hallottam,
íze mégis itt a számban
valójából, igazában.