Restart, a vámpír - Pálya

Pályaudvar mellett lakni pedig olyan, mintha sose térnék már haza. Na nem mintha a pincém nem lenne elég otthonos, hangulatos portigrisekkel és kongón ásítozó sarkokkal, de ha kinézek a vonatokra mindíg elfog a nagy löttyös indulat: hazaértem-e már? Vagy fogok valaha is?
Nem mintha a hely maga kellemetlen lenne: mielőtt virradna, még ránézhetek az álmosan kóválygókra és ébredéskor már valószínűleg ugyanők sietnek hazafelé. Könnyű étkezési lehetőség a vámpírnak, már-már gyorsétterem. Annak minden előnyével és személytelen bájával.

De van valami súlyosan végleges is abban, ahogy befutnak ide ki tudja milyen távolságból a népek. Hosszú út után még mindíg nem célhoz érve, épp csak ledöccenve valahol menet közben kis fáradtsággal és némi tapintható bosszússággal. (Márpedig ilyet rögtön megérez a magamfajta.)
Úgy értem ez itt a legvége a síneknek, innen látszólag nincs tovább (- pedig tudjuk, hogy ez csak itt a semmi közepe még.) Ha mozdulni akarok még valamerre, hát az új energiabefektetést igényel(ne).

ezt Bride firkálta ide. 21:56

Restart, a vámpír – Flashback

Előbb nagy tömeg zuhan le, aztán apróbb szemcsék peregnek, míg megérkezik a következő lapát föld. A koporsófedélre hulló nedves föld hangja, amit a fadoboz szépen felerősít, legalábbis belülről hallgatni utálatos. Mondjuk az első temetésen kellemetlen igazán, de a többin sem mámor, – csak hallgatni mint tornyosul a vámpír fölé pár köbméter anyag. Nem szeretek temetésekre járni, a magaméra meg legszívesebben el se mennék, - de hát arra azért néha muszáj.

De hallga csak! Az első dübbenést nem követi újabb… csak nem kaptak felkérést a sírásók máris exhumálásra? Kellemetlen lenne, ha a kórbonctanon kötnék ki, aztán szegény patológus egyhangú életét színesíteném azzal, hogy az asztaláról emelt fővel, egy szál lepedőben távozom.

Csönd. Sóhajtok nagyot, megpróbálom lerázni magamról az álom maradékát – miért is érnek az ilyen élmények mindig félálomban? Talán éberen még a tanulságot is képes lennék levonni… Még mindig csönd, mire magamhoz térek, valószínűleg meg is próbálhatnék visszaaludni: csak újabb adag vakolat szakadt le a szomszéd szoba mennyezetéről.

ezt Bride firkálta ide. 16:20

Restart, a vámpír – Restart

Mindíg is gyanúsak voltak azok az emlékek, amiket lakattal lezárva kellett tárolni. Nem tehetek róla, undort kelt bennem az emlékkönyvek e fajtája, ki is dobtam mindet. Bár talán megsemmisíteni illett volna előbb őket, egyesével, laponként, kéjjel.

A makkoscipő gyűjteménytől is megszabadultam, – hiszen ismeritek kifinomult eleganciámat, – ezt azért mégsem hagyhattam ki. Azt a keveset, amit megőriztem, talán azt sem kellett volna, a képek sértődötten befordultak mind a fal felé, és jó kis megszokott-nyekergésű régi koporsóm is egy hallgatag fenyőtákolmány lett az új helyen.

Kedves vércsoportom és drága ellenségek! (Aki ilyen módon kétszer érzi megszólítva magát, kérem válasszon…) Hát elköltöztem a pincéből egy másikba, nem is gondoltam, milyen messzire. Bizony, hosszú éjekbe telt míg sikerült. Már hihettétek volna, – ó, nyilván hittétek is – hogy végzetes baleset ért kacatjaim csomagolása közben, de nem. Korai még a vén halottat siratni.

Hogy nem írtam, csak annak köszönhető, hogy míg nem vonszoltam magammal némi civilizációt, ide nem járt a posta, fogságba estek a lovas futárok, tiltottak voltak még a füstjelek is. Talán még a holdfényt is eltérítették, de ebben sosem lehet biztos a vámpír.

 

ezt Bride firkálta ide. 20:11

Restart, a vámpír – Pókos

Nem a szomorú pocokarcú vámpírra emlékszem tisztán. Az a pók jár a fejemben, az idétlenül hosszú lábú, aki lakásnézőbe érkeztekor kényeskedve szökkent nadrágjáról a padlóra. Ott aztán mindig csak annyi végtagjával érintette egyszerre a poros követ, amennyit éppen elengedhetetlennek ítélt. Mintha undorodna szerény hajlékom illő mennyiségű porától – pedig az teremti a hangulatot. Mint az köztudott. Kaszáspók, igen, emlékszem már a nevére, abból is az apróbb fajta, furcsa is volt hogy észrevettem. Pókos vámpír, ízlelgettem a jelenséget még akkor is, mikor agyam kevésbé penészes része már a potenciális vacsorául szolgáló lakóközösségről áradozott. Amikor meg a pince fekvését méltattam, gondolatban felruháztam vattaszerű ruhadarabokkal a látogatómat, amit nyilván házi kedvencei szőnek neki. Óvatosan megvizsgáltam a kabátját, nem látom-e nyomát, hogy koporsó helyett pókháló-hintában alszik. Micsoda alkalom, sosem láttam még olyat, aki pókot tartott volna famulusának!

Most, hogy belegondolok, meglehetősen összehangoltan mozogtak, pedig csupán egyetlen hajszálvékony szál kötötte őket össze. Meglehet, hogy a szomorú pocokarcú vámpír volt a famulus és a pók a lakásnéző.

Végül – talán éppen a pókélelmező rovarok hiánya miatt – nem ők vették meg a pincét.

ezt Bride firkálta ide. 12:14

Restart, a vámpír – Egó

"...ne törődjék a világgal, az se törődik Magával!" – óbégatja az örök slágert az én drága tanult barátom az utcán, egészen a pincém legmélyebb zugáig hallani. Földi Stilisztának alighanem cudar jó kedve van már megint, amilyen csak a minden reménytől megszabadult irodalmároknak lehet. És nem ám azért, mintha történt volna valami, csak úgy, alanyi jogon.

Kimegyek hozzá én is, hátha ezúttal el tudom lesni a végletesen jó kedv titkát, bizony mondom nagyon kéne. Kissé elhagyott a humor, nyomaszt, hogy mindenki jól tudja, hogyan kéne lenni egy vámpírnak ebben a világközepe utcában. Ez eddig még rendben lenne, de ráadásul el is mondják mind az okosak, a szépek, a megélhetési mágusék, a szervesre sminkelt technokraták, a szalonidióták, a hőzöngő szomszédok, a kedélyes alkoholisták, és mindenféle egyéb bolond, aki megfordul itt. Pedig a vámpír én vagyok, mondom ezt egy használhatatlan tárgy minden méltóságával – talán csak tudom, hogyan éljek. Illetve haljak.
Csak pöfögök magamban, ahogy félretolom a koporsótetőt, pedig tudom, hogy az nem tesz jót az emésztésnek, megsavanyítja a vért és kövérre hízlalja az egót. Pedig abban amúgy sem vagyok gyenge, sajnos. Hogyan lehet ezt a fenenagy önérzetemet félretenni, ha már a halál sem fogott rajta?

Mire kiérek az utcára, kedvenc irodalmárom már elő is áll a megfejtéssel, amit az ő közvetlen modorában, egy sercintést követően bömböl a képembe:
„állati zsiger-örömöd töprengéssel rontod le ma is?!”*

(*Fa Ede haikuja)

ezt Bride firkálta ide. 22:11

Restart, a vámpír – Szemközti Ablak 2.

Segíthetnék nekik. Megmondhatnám, hol lakik BélaBá, a kivénhedt akcióhős, aki nagyon kellene az egyik világmegmentős prodzsektjükhöz. De miért segítenék, hát felköszöntöttek engem halottak napja alkalmából?
Persze hogy nem.

Pedig BélaBá itt lakik nem messze, régóta lesik hová szokott eltűnni borozólátogatás után hirtelen és hangtalanul. Ahogy a nindzsák és a túlélő akcióhősök szoktak. Bélabának nincs már sok foga, de azt a keveset elég fenyegően tudja csattogtatni, ha sarokba szorítják. Közben pedig a szemét forgatja és morog, ahogy a szája sarkában lógó csikk mellett kifér. Egészében nehéz elhinni, hogy valaha ő lett volna a hős.

De én tudom, hogy amint hazaér, letopogja ormótlan cipőiről az utcát, már a földszinten. Aztán az első emeletre érve leveszi a svájci, – szóval a fityiszes tetejű – sapkáját és nagyot sóhajt. A másodikon már
kihúzza magát, mire a harmadikra ér, énekelnek a lába alatt a vén lépcsők. A negyediken aztán megszemléli, jó irányba nőnek-e egzotikus növényei, mind akár egy-egy japán fametszet. A többit nem tudom, biztosan valami ügyesen elrejtett ajtó mögött tűnik el.

Amúgy nem szomorú a halottak napja, csak vámpírnak kell lenni hozzá. Így volt ez idén is, meg is próbálkoztam némi szolid (ön)ünnepléssel, azt mondják jót tesz az, és az ellenállóképességet is fejleszti. Ez utóbbit tapasztalhattam: összefutottam a többiekkel. Aztán gyorsan ott is hagytam a Nosferatut, a Púpost, meg a többieket, mert politizálni kezdtek: Karamella és a Sublót... minél vénebb vagyok, annál kevésbé érdekelnek.
Sajnos, csak ez az érdektelenség közös BélaBában és bennem. Na meg – remélhetőleg – a túlélés.

ezt Bride firkálta ide. 12:59

Restart, a vámpír – Világvége

Mégiscsak lehet ebben a világvége dologban valami - morfondírozott Restart, miközben az esős estét mérte hosszú léptekkel - vagy az álcám foszladozik. Alsó G atya ugyanis közelebb tette a székhelyét, ide, szinte lábtól a koporsójához. Gyér, üveges szemű közönség meredt az attrakcióra, ami a misszionárius legutóbbi észlelése óta kivetítővel-vászonnal (és rendkívül esetlen ábrákkal) gazdagodott, a megtérés lehetőségét még kevésbé vonzóvá téve. Maga az atya is érezhetett ebből valamicskét: nem elég, hogy alulbőgte saját basszusának mélységi rekordját, de jól bejáratott zsoltáréneklését megszakította némi prózai magyarázattal is. A hit szikráinak fellobbanását nem
segítette, hogy az atya koreai származású, és valószínűleg anyanyelvén szólalt meg, - bár ez a hátsó sorban iddogáló hajléktalanoknak fel sem tűnt.
Restart átfurakodott a csoporton a park felé, hátha a nyirkos fák között kicsit vidámabb az este. de ott egy lámpaoszlopba kapaszkodva, hosszú, ősz hajú idegen rikoltozott éppen: mobilon osztotta valamelyik ismerősét. A pokolból, csak gyere ki, kérlek! - és széles úszó mozdulatokkal jelezte a kijutás irányát és módját.
Retart savanyú arccal meredt rá egy darabig; lehet, hogy mégis itt az idő? Pedig utálna máshová költözni, de hát ha mennikék, hát mennikék.

Visszapillantott Alsó G atya felé, aki a zene szünetében áldásosztó atlétikát gyakorolt, magasra emelt karokkal, pákosztos mosollyal sovány orcáján. Az esti közönség motoszkálása pillanatra alábbhagyott, csak Földi Stiliszta csuklott tovább ütemesen, hangulatrombolóan. És a pályaudvar amúgy is düledező épülete is ezt a percet választotta, hogy keserves sóhajtással levessen magáról egy újabb hatalmas szürke műmárvány darabot.

ezt Bride firkálta ide. 20:44

Restart, a vámpír – Határozatlansági reláció 

Valójában igazából,
nem közel, de nem is távol
egy szobának itt kell lenni,
csak tudnám, hol keresni.
Mintha tegnap óta lenne
régről vár a titok benne.
Sejtés, még csak nem is emlék.
Maradtam, de talán mennék
feléje, de ajtó sincsen,
kezem mégis a kilincsen.
Az is keres élve, holtan,
nem láttam és nem hallottam,
íze mégis itt a számban
valójából, igazában.

ezt Bride firkálta ide. 19:47

Restart, a vámpír – Szemközti Ablak 

Már csak ilyen az egyszeri vámpír, Ctulhut lát ott is, ahol nincs. Persze, lehetne… – de hát ha mondom hogy nincs! Szegény emberek vagyunk, hagyjanak békén, nem veszünk semmit.

Restartot mégsem hagyta nyugodni a szemközti ablak látványa: megroggyant párkány, mindig behúzott, víz- és penészfoltos függöny, – az enyészet Rorsach tesztje, mindennap mást láthat bele kedve szerint.

El is könyvelte magában: a szemközti szoba nyilván lakatlan, valami elmúlt élet mementója, ahol csöndben nő a pókháló és vastagodik a por. Az összemaszatolt vitrinüveg mögül fakó képeslapok pöndörödnek és némán, vádlón merednek a porcelánfigurák. Ó, persze, a tárgyak még őrizgetik kicsit gazdájuk lenyomatát, - a tapasztalt vámpírok az ilyenre ásítozva legyintenek csupán, hiszen ilyen szoba minden házban akad. A tapasztalatlanok viszont kéjesen borzongva lesnek, micsoda titkos rémek illetve rémes titkok rejtőzhetek itt.

A szobában ablakot nem nyitnak, árnyék sem rezdül és soha nem gyújtanak világot. Azaz majdnemhogy soha: tegnap éjjel néhány gyertya égett valahol a helység mélyén, éppen csak a függönyrésen láthatóan, kormozva és csapongva, mintha huzat lebegtetné a lángokat. És még egy halvány árnyék sem utalt bármiféle lakóra.

Restart dermedten állt az ablak alatt, visszatérőben éji portyájáról. Ha biztosat lehetne tudni, hogy mondjuk egy vénséges lakó gyújtott gyertyát, az máris unalmas. De így, látható szereplők nélkül elég baljós volt a látvány – máris átfestette a titok a maga irreális színeivel. És a titok, az egyszerűen kibírhatatlan, annak utána kell settenkedni, még a rettegések határvidékére is.

Restart lapátfüleit hegyezte, hátha kihall valamit, esetleg egy halkan morzsolt kis rituálét az éji zajokból, aztán gyorsan, rekedten röhögött egyet. Még körül is nézett közben, nem látta-e valaki, ahogy újszülött vámpírokat meghazudtoló kíváncsisággal hallgatózott.

Aztán sietve visszaindult saját kis rémmeséi közé, miközben fogadkozott, nem, ezúttal egy ilyen aprócska jel köré nem épít saját kis mese-valóságot. Nem is nézett többé hátra a szemközti ablakra. Csak néhányszor.

ezt Bride firkálta ide. 21:42

Restart, a vámpír – Vision Thing

What do wee need to make our world come alive?
What does it take to make us sing?
While were waiting for the next one to arrive?
One million points of light
... vision thing (S of M)

Az ufó... talán még emlékszünk rá, ott maradt valahol a kocsmák bermuda-háromszögében, hogy aztán lassan elveszítse kívülálló voltát. Bolygólakó lett, jobban mondva az utca lakója, mert itt kicsiben azért nagyon sajátos mikroklíma szottyad. Persze közel sem reprezentálja a bolygó minden említésre méltó nevezetességét, de azért...
Az ufó a parkig ment, de ezt nem tudta, csak hirtelen egészen ismeretlen, zöld élőlényekkel volt körülvéve, akik ha túlontúl értelmesnek nem is, de legalább megértőnek tűntek. Kicsit imbolygott, majd az imént elfogyasztott alkohollal együtt engedte kibukni azt a gondolatot is, miszerint ennyi mérgező anyag után eszmélhetne akár a tengerparton. Igen, magányos sziget ő a végtelen üresség áramlatában, kinek mozgásszerveinél az űr hideg hullámai locsognak.

És már érezte is a áramlatot balra elöl, ahol éppen tajtékot vetett a Fizikának Fityiszt Mutató Tér*. Az ufó felcsuklott az álmélkodástól, hiszen titokban régen reménykedett, hogy minden kiművelt szkepticizmusa ellenére ilyesmi mégiscsak létezik.
...és íme, ebben a civilizálatlan, elmaradott rendszerben kell megélnie a csodát. Próbált hát afelé botladozni és az említett zöld lények félrehajolni látszottak meglendülő végtagjai elől. Mielőtt azonban belevetette volna magát a Fizikának Fityiszt Mutató Tér csodájába, megpihent egy möbiusz-szalaggá csavarodó padon és a savanyú szájízzel szavakat érzett sűrűsödni, épp olyan igazán fontosakat, mint amiket a magafélék a Csodával való találkozás hangulatában szokak megfogalmazni. Azt már tudta, hogy ezen a bolygón az igazán fontos információt palackba szokták zárni, valamilyen mérgező folyadék, esetleg papírra vetett jelek formájában.

Az ufó több sikertelen próbálkozás után végre megragadott egy palackot: az előbb látogatott toxikáló intézményből véletlenül volt nála éppen kettő. Az egyik menthetetlenül maszatos volt, de a másikon elcsúszott az esti lámpafény. Hősünk egy darabig gyönyörködött abban a hasadt állapotban, ahogy a tükörképe meg ő egymásra meredt. Nehezen szakította ki magát az egymást tükröző dülledt szemek végtelen sorának szemléléséből, de aztán csak rögtönzött egy üzenetet az utókornak. Aztán a körülötte fodrozódó zöld szőnyegnek álcázott semmi hullámaira bízta a palackot és egy hangos horkantással elmerült a téranomáliában.

* A Fizikának Fityiszt Mutató Tér a "bármi megtörténhet" helye a legtöbb galaxisban, egyfajta misztikus hézagpótló a természettudományok világmagyarázatának réseiben.

ezt Bride firkálta ide. 20:32

Restart, a vámpír – Gameover

Gondoltam, nekem kéne beszélni, de a nekrológ műfaj sose vált erősségemmé. Talán azért, mert tudom, hogy nincs halál, - legalábbis olyan értelemben nincs, ahogy azt a gyászbeszédekben lefestik. Így egy felkért idegen beszélt, aki - mivel mi mind hallgattunk - mit sem tudott az öreg sárkányról, és fantáziadús mondatokkal próbálta meghatni az egybegyűlteket. Mikor az elhunytat méltatta, természetesen a közelébe sem talált tulajdonságainak. Azzal, ahogy jóságát ecsetelte, csak zavart mosolyt fakasztott a hallgatóság arcán. amit persze az együttérzés és a szép emlékek jelének vett.
De hát mit is mondhatott volna olyasvalaki, aki nem a bestiáriumokon nőtt fel, a nemlétbe oszló végtelenül hosszú életről, a túlélt eonokról, meg a századokon át gyakorolt játszmákról? Arról, hogy a néhainak voltak azért érzelmei, még ha nagyon tagadta is és hogy amúgy sárkánymódra megviselte társai elvesztése? Mit tudhat bárki is arról, milyen lehet túlélni minden ismerőst és teljesen egyedül maradni a mitugrász kérészek között?

Ha azt mondom, hosszú és keserves volt az utóbbi néhány ezer éve, alighanem kimerítem az eufémia fogalmát. Lehet, hogy legközelebb valami jóindulatú keleti sárkány alakjában jön, ki tudja. Azért akkor sem szeretnék újra találkozni vele, de hát erről az egyszeri vámpírt nem kérdezik meg.

Semmi, de semmi kedvem nincs belépni lakatlanná vált barlangjába.

ezt Bride firkálta ide. 20:17

Restart, a vámpír – Befejezett jövő

 A mágust nem szeretem, kínos az ilyesmit bevallani, mintha azt mondanám mindenki kedvenc malackájára, ni, milyen sáros ez a disznó. Nincs mit tenni ezzel, maximum nem reklámozom. Az ok egyszerű és olyan prózai, mint a nyelvtani szabályok legnagyobb része: egyszerűen  nem szeretem a befejezett jövő idő használatát. Pláne nem abban a kenetteljes és ellenvéleményt nem tűrő stílusban, ahogy a vajákosok tudnak nyilatkozni. Igen, az zavar leginkább, hogy úgy éreztetik, esély sincs máshogy lenni a dolgoknak, mint ahogy ők mondják. Nem, nem az a vámpír vagyok, aki jóslatot szokott kérni tőlük.

A jövő itt van és enni kér, de a múltra se szögelték még rá a fedelet. Hiába keresgélek a mostani jelennek semmi, de semmi előzményét nem találom, egyszerűen lett, hirtelen benne vagyok és nem értem, - mondjuk ez nálam azért nem példátlan. Az a múlt pedig, amire emlékszem nem ide futott volna ki, az már egyszer biztos. A régi reménytelenség, aminek a szaga még itt van az oromban, - nos az a múlt nem a mostani jelen tegnapja. Legalábbis nem veszek észre összefüggést a kettő között. Vagy történt egy csendes váltás valamikor, vagy egyszerűen kihalt a logikai érzék belőlem. Nagyjából egyforma az esély bármelyikre.

Abban a múltban kevés dolog maradt, amire vágynék: az is csak egy használaton kívüli szoba. Persze az sem lomtárnak indult, akkoriban a jövő még szigorú volt, tökéletes és reménytelen, - és persze fekete-fehér, hétfőnként adásszünettel. Ha élnének még az akkori mágusok, akik azt a makulátlan képet felfestették elém, végre bebizonyíthatnám nekik, hogy nem volt igazuk. Ha életben volna bárki az akkori vércsoportomból, bizony, akkorát nevetnék a képébe, hogy magam is megijednék a saját szemfogaimtól.

ezt Bride firkálta ide. 22:05

Restart, a vámpír – Lassú SMS

A szépség egyébként nem látszik, hogyan is látszana, hiszen ott tolakodnak előtte sokan. Elé állnak a történetek, teóriák, meg a tévedések, a szándékos ferdeségeket és hazugságokat most hagyjuk. A szépség nincs a működő lakótársak jókor megtalált szavaiban, egyedül egy valaki tudja elő-előcsalni búvóhelyéről, de ő is csak akkor, amikor sikerül teljesen kívül kerülnie mindenen.

Lassú SMS, az városi indián verset pötyög. Igazán nem indián, csak a legrégibb bennszülöttek egyike a környéken, és mint ilyen kezd olyan módon természeti lénynyé válni, mint észak-amerikai druszái a prérin. Szobafestőként terepszínűvé tud válni bármilyen tapéta előtt. Néha órákig áll a csonka tetőpárkányokon egy-egy vízköpő helyén, máskor az udvar közepén álló ecetfa mellett mereng, azzal együtt feszegeti a határokat és a betont. És kerül kívül mindenen.

A versei pont egy sms hosszúak, de mélyebbek, mint a négyes metró, mélyebbek, mint az artézi víz. Bár megfogalmazni sokáig tart, mégis egy pillanat és elér bárhová, kiterjed, mint egy felhő. Csak előbukkan szigorú pár sorával és mire felismerné, már határa sincs. Akkor aztán már nem az övé, bárki láthatja mint valami természeti jelenséget és gyönyörködhet benne, esetleg figyelmen kívül hagyhatja. Elhessentheti, de attól az már létező marad örökre, ott, a tolakodó haszontalanságok mögött, nem múló falfestékkel festve a tér tábláira.

ezt Bride firkálta ide. 21:45

Restart, a vámpír – Újdonság

Már harmadszor törlöm meg a kezem zsíros zakómba. Az új ajtó előtt állok és egyszerűen nem tudom megérinteni a kilincset, az újdonság varázsa úgy látszik erősebb, mint holmi fokhagyma koszorú. Ráadásul keserves önismereti pillanatokat okoz, nem tudom kikerülni, hogy végig ne nézzek magamon: egy tőlem erősen különböző alkatú áldozatomról származó öltöny, makkoscipő, por és pergamenbőr – elhasznált vámpíreleganciám jelei.

A harmadikon egy frissen festett ajtó jelzi, valami készül, de még névtábla sincs rajta. Csak a szivárgó újdonság szagára gyűltem ide, ami szokatlan ebben a koszlott házban. Már volt ilyen: először csak valami sejtelem, aztán lassan egészen tapinthatónak tűnik: egy még ismeretlen lakó képében hamarosan alakot is ölt.
Most itt van: a régi falakon új festék, a személyre kimért néhány négyzetmétert valaki egyedi módon variálja magának szobákká. Nem hittem, de még egy ilyen vénséges, golyónyomokkal és átépítésekkel súlyosbított ház falait is lehet új módon rendezni. Vajon lehet valamit kezdeni a rég lefalazott kürtőkkel, a nem emberi geomatriájú sarkokkal? A Kőmíves Kelemen család tagjaival a főfalakban és a máig nyughatatlan német alakulatokkal a pincében?
Ez az ajtó a mögötte lévő szobákkal ígéret valami egészen másra, pedig tudom, hogy ilyen nincs. Hogyan is lehetne, – ha el is tekintünk a ház emlékeitől, akkor is hamarosan betódulnak a bútorok, a képek, kacatok és megtörik a(z újra-) kezdés varázsa.

Az előkészületekből nem derült ki, valami vándor jön, aki albérletben marad rövid napokra, vagy egy visszatelepülő lokálpatrióta. Azt se sejtem, kín lesz-e vagy megtiszteltetés, esetleg valami harmadik. Egy megnyugtató van: a házban már az érkezése előtt betelt a skizofréneknek fenntartott lakossági 1.5%, más parát kell majd választania magának.

ezt Bride firkálta ide. 10:00

Restart, a vámpír – Intő

Mióta eszemet tudom, Savanka néni hobbikertész volt, azaz mások szabadságát szerette nyirbálni. Egyszerűen semmi nem volt elég tökéletes a számára, tehettek a lakótársak bármit. Vagy ha mégis valami tökéletes lett volna, hát biztosan túlzottan felborította a Ház szokásos napjait, szerinte talán még a Házat is, az alapjaitól, tehát mint ilyen, a felforgató tevékenységéért elvetendő. Mindenre volt néhány találó szava, még az olyan dolgokra is, amik jóval túl voltak érdeklődésének fénykörén, esetleg azután keletkeztek, hogy az ő Szokol rádiós, zöld olajlábazatú és rádlival festett falú világa megteremtetett. Ő volt a Rendcsináló Körlevelek elindítója és mestere, amik a visszaeső renitens lakótársak postaládájába szoktak megérkezni, kimért és cáfolhatatlan stílusban, sok aláírással és különböző elítélendő témákban, de valahogy mindíg felismerhető savanka-stílusban.

Ha hangos szó esett a házban hát Savanka néni volt az első, aki kiszaladt a körgangra egy kis nemtetszés-nyilvánításra. Ott lakik most is az elsőn, egy olyan kis lakásban, amire a hízelgők azt szokták mondani: “ékszerdoboz”. A kevésbé eufemisztikusok meg azt, hogy lomtár. Esetleg panoptikum, és ilyenkor látni azt a borzadást rajtuk, amit a kitömött ex-házikedvencek és a molyirtószagú nippek okoznak. Maga Savanka néni férje is csak olyan, mint akit tollseprővel szoktak boltba indítás előtt szalonképes állapotba hozni.

De most olyasmi történt, amiből megint legenda lehetett volna, ha babonából inkább nem hallgatna erről mindenki: a sors intő ujját éreztük átsuhanni az utcánkon. Minden teremtett lakótárs be is húzta legtitkosabb kis csápjait is, ahogy ilyenkor szokta. Hiszen szinte mindennel lehet ellenkezni, – lám, van aki hivatásszerűen teszi is ezt a környéken. De ha a sors intő ujját érzi, elnémul élő és halott, úgy igyekszik semminek tűnni, persze ebben a ritka esetben nem lehet. Az az ujj pedig a számüzetés jelét rajzolta lassan az első emelet fölé, megfontoltan és tévedhetetlenül, ahogy az ilyesmit szokta.

Savanka néni pedig az éjszaka elvesztette a szavait, az összeset. A kritizálókat előbb pár perccel, mint a többit, de igazán nem volt nagy a különbség, a kevéssé figyelő lakótársaknak semmise. Száműzetésbe kellett vonulnia, és nem volt fellebbezés, sem méltányosság. Ez nem jelenti, hogy kiköltöztették az ékszerdoboz lakásából; nem, lakhat továbbra is a kopott plüssburkolat és a szidolozott ezüstök közötti csekély kis résben, csak éppen már megszólíthatatlanul távol az utcától, a lakótársaktól, mindentől, amit eddig tapasztalhatott és kritikával illetett. Másnap többen hálásan rebegve pillantottak az ég felé, késői, ám jogos igazságszolgáltatást említve. Végülis igazuk lehet, de aki látta Savanka néni immár ismeretlen világokat pásztázó, rémülettől kitágult a szemét és tanácstalan tipródását a folyósón, az gyorsan elhallgatott.

ezt Bride firkálta ide. 23:52

Restart, a vámpír – Karácsony

Nem mintha ez bárkit meglepne, velem az élen: ilyen ez már, talán így is marad. Karácsony az idén sem talált rajtam fogást, pontosan azt éreztem amit a vámpírok szoktak az ünnepeken (is): az ég világon semmit. Kivétel persze a „T-tlemel P-plimogén”* meg az összes megélhetési mágus a környéken, akik jól hazudnak félpanziós meghitt ünnepet (is) és a sok könnyes hozsánna sem töri fel élőre sminkelt ajkukat.

Talán kevés, ha valaki fázós nagykabátokból kigöngyölt hajléktalanokat, vagy fahéjszagú háziasszonyokat eszik ilyentájt, kéne a beleélés, vagy legalábbis az elszánás, hogy na, akkor érezzünk egy nagyot. Mivel ez már élő koromban sem ment minden gond nélkül, idén meg se próbáltam. Ahogy láttam, sokan mások se az utcából, inkább maradtak jól bejáratott magányuknál, az ismert didergés még mindig elviselhetőbb, mint valami szúrós családtag közelsége.

Lehet, hogy csak a népszokások hiányoznak, ha bevezetnék egy jól irányzott szaturnáliát, – tánc, mulatság, meg kolosszális ugratások, – mindjárt lenne itt nagy élet. No, majd jövőre újra rápróbálok.

* © Rajmi

ezt Bride firkálta ide. 12:50

Restart, a vámpír – Nincs más titok

– Hagyj el mindent, – mondta utcánk bölcse, – ne gyűjts és főleg ne foltozz. Aztán svungosat köpött a porba. Éreztem némi fals mellékzöngét a dologban, mivel Földi Stiliszta éppen nagy halom összehordott ruhán trónolt, de a mozdulat szépsége miatt inkább hittem neki.

Mert hát rendetlenség van, no, valljuk be, hiába nyomorgattam a dolgokat cimkézett dobozokba. Sok kis koporsó az én nagy fekhelyem körül: itt nyugszanak – még ha nyugodnának, de hemzsegnek – a könnyelműség, a lustaság, meg az oktalan ragaszkodás mementói. Olyan tárgyak, amik már régen túlléptek önmagukon és nemcsak a megalkotásuk óta rájuk ragadt kosz/patinát viselik, hanem jó adag baljós hangulatot is. Tudom, hihetetlen, de nem én akartam, hogy a sorsuk az enyémmel fonódjon össze. Nem, bizisten, és a hozzájuk kapcsolódó (aztán hozzám ragaszkodó) átkokat sem gondoltam komolyan.

De mert az action gratuit alkalmazásában mi vámpírok mindíg jeleskedtünk, olyat tettem, de olyat, ami alapvetően dúlja fel a rólam alkotott árnyképet: bekapcsolódtam a lomtalanítási mozgalomba. Csak néhány doboz, gondoltam...
Itt van mindjárt, nem kell messze menni, vizális abszurd, vagy ha tetszik komikus iszonyat: a régi játékok démona. Mit a lakatlan csigaház, a poros műanyag úgy várta a beköltöző apró, de rosszindulatú szellemet, csak tessék, csak tessék, nézzék a szemét.

Aztán a többi lidércnyomás: ruhák, amik valaki másra voltak jók, – akihez még véletlenül se akarnék hasonlítani – de azért használt rongyait őrzöm. Azaz őriztem. Mintha a száraz, üres héjak tudnának valamit valaha volt viselőjükről. Nyugalom, tényleg tudnak. Ki is dobtam mind.

A törött bútorokról szót se, – teljesen érthetetlen, miért kerülgettem évtizedekig őket, ha tulajdonképpen már csapdának se jók. Még hangulatos pókhálók sem nőttek rajtuk, nekem kellett szintetikussal pótolnom, mert a szépérzékkel megvert pókok undorral elkerülték. A régen kúlnak tartott holmikból is elég, (vér kínos, de valaha magam is igazzy vámpírnak akartam látszani) no de most a horrorparódiát is kihordtam az utcára, a rejtekhelyem elé.

Mikor először elfáradtam, és megálltam erőt meríteni a kósza, óvatosan érdeklődő lomtalanítókból, még nem volt szembetűnően nagyobb a kupac, mint bárhol máshol az utcában. Úgy tűnt, ma este nem csak engem kapott el a rendcsinálási láz. De életem romjai csak nem akartak fogyni, – ugye, csak az a néhány doboz... és bámulatos gyorsasággal túlnőtték a földszintet. Aztán amikor már az első emeletet fenyegették, jobbnak láttam visszabújni a koporsómba. Homályos rossz érzés terült szét a környéken, utcaszélességben láttam az eddig a pincémben és fejemben összeszorult rendezetlenség iszonyát. A lakótársakkal ellentétben idén egy cseppet sem vonzott a kutatás sem mások megunt rejtett kincsei után.

Nincs más titok: a fejemben penészedő téboly ellen nem segítene más csak a folyamatos és alapos selejtezés. Hiszen ott csapong a gondolat és abból próbál fészket rakni, amit helyben talál. Ez a fajta gondolat pedig mindíg csak rendetlenséget teremt, húzza-vonja nyálas hálóit, telebazsalyogja a fejem. Jó most az üres pincében: néhány napig hihetetlenül gazdag leszek, mert semmire sincs szükségem.

ezt Bride firkálta ide. 22:08

Restart, a vámpír – Idáig jöttem

Ilyenkor a szinte teljesen kivehetetlenné kopott márványtábla alatt szoktam ácsorogni, itt az Ív Béla köz végén.

Mindíg meg kell állni kicsit gondolkodnom, ha új dolgok jönnek. Nem azért, mintha a túlzott megfontoltság látszatát akarnám kelteni, hanem  mert alapvetően gyanakvó vagyok. Valami régi mindíg el kell hogy vesszen ha újdonságok jönnek, most pedig lesz ilyesmi. (Márpedig a törvény az ugyanaz élőkre-holtakra: a színpad mérete állandó, csak akkor lép be a következő dolog, ha helyet talál.)
Meginog ilyenkor a vámpír, és irígyen néz a világtól eddig lejmolt apró örömeire, mit is kell majd odaadni a még bizonyalan kimenetelű újdonságokért. Már megint.

Aztán meg itt van az a pár dolog, amire nem szeretek gondolni sem, mert rendes vámpír nem tart ilyeneket a rejtekhelyén: befejezhetőek-e még azok a prodzsektek, amiket még élő koromban kezdtem el (és hagytam félbe), néhány eonnal ezelőtt? Vagy próbáljam inkább elfelejteni mindet, mint Ív Bélát a járókelők?

Szórakozottan kapargatok a házfalon, bosszant a bizonytalanságom, a zajló esti környék és persze ez az emléktábla is: ki is húzok egy újabb szöget a márvány széléből. (A múltkori meglepően hosszú volt, valami bronzból lehet, csillagszerű fejjel, nehéz lehetett rögzíteni ebbe a morzsálódó falba.) A törött kőarc sem ad semmi fogódzót, – ami valószínűleg magát Ív Bélát ábrázolja, bárki is volt ő – azzal az időrágta fontoskodó szájszögetével. Aztán elmerengek, nem valami éktelen nagy ostobaság-e, hogy miközben láthatóan össze-vissza hat rám ez a város, a kopott vámpírságaimat állandónak és változatlannak tartom? Nagyrészt egy vagyok ezzel a változó utcával (az a kis rész, ami meg független tőle, az meg köszöni semmi baja.) Tulajdonképpen lehet, hogy műbalhé az egész és csak hagyni kéne mindent menni a maga útján, aztán lesz ami lesz, ne okoskodjak már feleslegesen.

Nem tudom. A nagy látnok dala jut csak eszembe:
"idáig jöttem, most dolgozzon a lelkem"*

*Kispál

ezt Bride firkálta ide. 14:47

Restart, a vámpír – Zarándoklat

Higgyenek nekem kedves lakótársak, menjenek haza, nincs itt semmi látnivaló. Minden kockakőben ott egy zavargás, minden téglában egy újjáépítés, de hát ez már csak így van, nincs is benne semmi különleges.

Otthon jobb a vámpírnak, még ha kemény is a koporsó és száraz a virágcsokor ott lábtól, és nem lesz ez jobb sehogyse. Ha mégis mehetnékem támad talán megpróbálkozom még egy zarándoklattal a Szárnyas Városhoz. Elmennék gyalog is, – mit gyalog: rákmászásban, csak láthatnám újra. Ellátogatni szent helyekre, – ez ugye, már az életben egyszer kötelező lett volna, de ha már lemaradtam róla, hát halálomban illene pótolni.

Azt mondták csak vágyni kell rá, aztán egyenesen odavisznek az utcák, és majd látja a vámpír szemben a Várost, ahol nincs több szépen polírozott hazugság, secondhand bálvány, meg házi készítésű bűbáj, ami ragadós, mint a légypapír. Meg azt is, hogy a Szárnyas Várost nem macskakő borítja, hanem folyékony fény, és a tornyai az örvénylő magasból nőnek lefelé.
Azt kell mondjam: tényleg. Aki nekem nem hiszi, az nézze meg maga, nincs is mindíg messze.

Ha időben most ez egy alkalmas pillanat megtalálni, akkor a térbeli helyét nem tudom. De ha ott áll még ahol legutóbb láttam, akkor lehet, hogy időben nem jókor keresném, – de ez kicsit bonyolultabb kérdés, mint amivel a magamfajta meg tud birkózni. Legutóbb is szinte véletlenül láttam meg a sokadszorra meggyötört, roskadt utca fölött.

Ki is megyek este egészen a sarokig megnézni, hátha ez lesz a megfelelő nap. Végülis zarándoklat az egész: veszélyek, löttyös indulat, naaaagy izzasztó sanyargások. Aztán a halál után ugyanez folytatódik az árnyékos lejtőkön való botorkálással. Nekem elhihetik kedves lakótársak.

ezt Bride firkálta ide. 11:38

Restart, a vámpír – Bélésselyem

Engem már a retróhullám se varázsol kívánatossá.
Gondoltam, megállom még jelmezként a helyem, de már nem találnak alkalmasnak madárijesztőnek sem. Legszívesebben kifordulnék, koszló romjaimat mutatnám a
világnak fityisz helyett: ha már a paszomány nem tetszik, hadd nézzék az eddig
takargatott belső romokat. Bél és selyem, hahaha...

Persze nem volt mindíg így... előkelőbb társasághoz szoktam valaha, mint az Ingváll, meg a Kézelő. Bajuszkötő és Zoknitartó – modoromon azért még érezni egy-két görcsösre keményített gallérban/ halcsontos míderben leélt élet emlékét.
Igazi kívülálló vagyok – és ezt büszkén viselem: igazából sohasem szerettem idomulni senkihez. Fénykoromban hetyke bajszosok sóhajtva próbáltak pocakos önmagukhoz idomítani, persze hiába. Magam voltam az ideálishoz közelítő, kissé kényelmetlen, büszke elegancia, kifelé pajzs, befelé támasz.
De jaj, elmúlt a divat ami életre hívott, hiába mondták rám, örök darab. Letűntek vele azok a békebeli átmeneti évszakok, és vele a fazonom is: nem maradt más, csak a tartás nélküli foszló szövet. Fényevesztett, rojtos bélés, – már csak a molyoknak menedék.

Az antikárus boltjának bejáratánál, a bányászlámpák meg a szomorú szoborfej között, az utca fogasán én vagyok az a kabát.

ezt Bride firkálta ide. 12:01